Aztán együtt vártuk a tavaszt és a lényeddel megfűszerezted azt...

Apró lépésekkel haladtunk, hogy kiderüljön van-e egymással dolgunk s ha igen, akkor mifélék... Nem elérhetetlen, de nincs is nyitva az ajtó, hogy bárki csak úgy belépjen rajta. Jól van ez így... Szeretném meghódítani. Szeretném, hogy mire megfoghatom a derekát vagy átölelhetem addigra már legyen valami mögöttes tartalom, ne akkor kelljen megvizsgálni, hogy van-e egyáltalán valami hatás amit kivált a közelsége.
Milyen lesz ragyogása? Nem tudom még... De az a villanás... Megtisztelő az ismeretsége, természetesen nem kegyből, hiszen kölcsönös akarat eredménye, hosszú folyamaté ahol nem átallottam olyan apró dolgokkal jelezni türelmemet mint senki más. Különlegeset a Különlegesnek, (bizalmat megelőlegezve, hogy) a különlegestől...

Érdeklődtem aztán, hogy a képei közt van-e olyan, amit megnézhetek. Két albumot nyitott, az egyik világát, aztán a jövő elképzeléseit tartalmazó másikat. Gyönyörű volt az egyik, benne éreztem magam a helyzetekben amiket ábrázoltak. Férfi és Nő, egységben, sokféle helyzetben. A férfi erős, a Nő odaadó, egyikük sem kevesebb a másiknál. Aztán megnyílt a másik album, ott volt az a két kép...
Egy nő hátába karikák szúrva két oldalt függőlegesen a dereka ívével párhuzamosan, a karikákba végig keresztben vezetve szalag fűzve, mintha fűző lenne. A másik képen kis csengők lógtak damilon a nő bőrébe varrva egyesével, néhány darab. Egyszerre bizsergés fogott el, az arcomtól indulva az egész testemet átjárta, beleborzongtam ahogy jöttek a gondolatok és az érzések. Végtelen bizalmat, tiszteletet, szeretet és odaadást éreztem, hogy megszűnik a világ, csak mi vagyunk és olyan magasságokba jutunk olyan mélységgel alattunk és bennünk, hogy az Élet Fáját adnám érte, ha az enyém lenne, angyalból halandó emberré válnék egy ilyen erős kapocsért, kölcsönös kötődésért valakivel, aki az egész világot jelenti aztán...

A sok részlet mind fontos, úgyhogy meglátjuk...