Kicsit korábbi történet ez, de az események súlyára való tekintettel ülepednie kellett...

Bizonytalan egy dologban vagyok: hogy csak egy kortyot kaptam életem italából vagy megkapom az egész üveggel? Néhány hét lesz még, mire kiderül, de ha egyszer Őrá vágyom és igazán, akkor ennyi belefér, bőven belefér. Sok időnk lehet még, ha úgy alakul, hogy együtt folytatjuk...
Láttam őt skype-on először, vonzó teremtés! Kerek egész, elég ránézni. Megfogott benne valami. Mégis úgy váltunk el, hogy bár kellemeset beszélgettünk, nem egymást keressük. Nyugodt voltam, hisz' egyetértettem... Nyomás tovább, mint az aranyásó hétfőn délelőtt, mikor egy nagyobbacska kövön megakad a szeme, kicsit szemügyre veszi aztán maga mögé hajítja és a munkájába merül. Újabb köveket keres, hogy meglelje élete nagy fogását. És már nem is figyeli az imént eldobottat... Aztán arra a kőre máshogy esik a fény... A hasonlat pedig ott hasal el, hogy az a kincs, csillagszemű drágaság nem tud szólni az aranyásónak, hogy vegye őt jobban szemügyre. Hát, Ő tudott. Eltelt tán két hét is, 1-2 levélváltással, abban is csak egy ilyen élsz?-igen! féle udvarias érdeklődéssel. És aztán? Írt, jelentkezett. "jó éjt kedves idegen" - ilyet is. Nyomogattuk egymás gombjait erősen, aztán szinte spontán került sor a találkozóra, egy szimpla kávézásnak indult, de Petrovics megint ott ólálkodott...

Most azt kéne gondolnom, hogy ha valaki ennyire megfogott, akkor muszáj harcolnom érte... Más megvilágításban ez nem így van. Magamat adtam/adom, jó volt. Nem kell egyebet tennem, csak türelmesen várakozni. Széljegyzet, elképzelem a jelenetet: egy mohó oroszlán aki türelmesen várakozik. Kicsit távolít a kamera és látszik, hogy ott van mellette valami nevetéstől toporzékoló és rá mutogató kisegér mondjuk... Az oroszlán meg csak ott vár. Jól van ez így? Tán azért igen, mert ha jön, akkor magától kell jönnie. Muszáj megvárni, hogy ő bújjon oda. Akkor nem fog elmenni egy darabig, amíg jó együtt.

És a csodálatos este? Az csak a miénk, belül őrzöm, nem kell hogy tudja bárki, ide sem kerül be, tán le se tudnám írni mit jelentett, egy tárgyilagos felsorolásnak pedig nem érzem szükségét, meg sem mutatná a lényeget...

Ő pedig írt (nem nekem) a letört üvegcserepekről, amiben önmagunk tetsző részét fedezhetjük fel. Körforgás, ahol mindig mindenkinek más kell, mint aki épp őt akarja. Pont ez történt velünk is. Én pedig kőbe véstem, hogy a bizonytalanság: bizonyosság. A bizonyosság: megnyugvás. A megnyugvás? Onnan indul majd minden egyéb...